3.21唐氏综合征日|关爱“唐宝宝”，走进中国NIPT
Szép volt, ha szépnek mondható,
Az éj, a mély álomba bágyadt,
Akinek Michelangelo
Vetett komor kriptában ágyat.
Jó volt, ha jó a durva kéz,
Amely futtában dobja vissza
Mit ád, mig Isten félrenéz, –
S ha lelketlen pénz alamizsna.
Gondolkozott, ha gondolat
Pergése dallamos szavaknak,
Melyek mint surranó patak
üres csobogással szaladnak.
Imádkozott, ha szép szemek,
Melyek hol rút férget kisérnek;
Hol ég felé tekintenek,
Neve ima, istendicséret.
Mosolygott volna, hogyha zárt
Kelyh? virág tárulni tudna
A szélnek, mely borzongva száll
F?lébe és otthagyja futva.
Sirt volna, ha szivére tett
Hüv?s keze izzóra váltan
érezte volna, mint remeg
Az égi k?nny a f?ldi sárban.
Szeretett volna, ha a g?g,
Hiába gyujtott gyertyaképpen
Fekete koporsó el?tt,
Nem virraszt magtalan szivében.
Meghalt, – s nem élt az ostoba.
Csak ugy tett, mintha élne. Gy?nge
Kezéb?l most kihullt a k?nyve,
Amit nem olvasott soha.